Forrásbarlang

A Balaton délnyugati végénél, az észak-déli irányban elnyúló dombhát nyugati völgyében található a már a rómaiak idejében is ismert Hévízi Gyógytó. A Hévízi Gyógytavat körülvevő vidéket erősen töréses hegyszerkezet jellemzi. A tó forrása feltehetően az észak-déli és az északnyugat-délkeleti irányú törésvonalak mellett alakult ki. A törésvonalak mentén a triászkorú rétegek lépcsőzetesen süllyedtek le. A 38 méternél mélyebb forrástölcsér pannon korú agyagon és homokkövön, a 38 méter feletti rész pedig triászkorú fődolomiton fekszik.

A forráskráter feltehetőleg úgy keletkezhetett, hogy a fent említett törésvonalak mentén feltörő hévíz a tőzegréteg alatti agyag és homokkő rétegek közé hatolt és a hidegebb karsztvízzel keveredett, majd meleg víz a laza kőzetben kivájta a mintegy 70 x 90 méter átmérőjű forrástölcsért.

A tó vize 38 méter mélységben található forrásfolyosó nyílásán keresztül áramlik a tómederbe. A forrásfolyosó nyílásán 3,5 métert befelé haladva, 41 méter mélységben érjük el a forrásbarlang csodálatos gömbfülkéjét. A gömbfülke átmérője mintegy 16 méter, középen egy iszapnyereg osztja ketté.

A forrásfolyosótól balra található az úgynevezett "hidegoldali rész", a barlang felfedezésekor még működő 17,2 C° -os karsztforrásról kapta a nevét. A forrásfolyosótól jobbra található az úgy nevezett "melegoldali rész", ahol 10 különböző forráshasadékból fakadó különböző hőmérsékletű vizek 20,2 C° - 39,8 C° keveredésének eredményeképpen a tavat 37,8 C° hőmérsékletű víz táplálja.

A geotermikus gradiens számítása alapján a víz fakadási mélysége 900 méterre tehető. A vízkor meghatározás szerint (C 14) a tavat tápláló kevert víz kora 5600 év (2005. évi mérési adat).

A forrásbarlang felfedezése

A tófürdő épületei 1864 és1869 között Hencz Antal keszthelyi építész nevével fémjelzetten kerültek megépítésre. A megépítését megelőző mélységmérések során rajzolódott ki a tó medrének formája. 1907. augusztusában Jordán Károly a tó medrének mélységéről újabb méréseket végzett a tó több száz pontján. A tófenékről, mintavevő készülék segítségével mintát vett, de egy alkalommal a meder meredek fala alá szorult, a kötele a felhúzásnál közvetlenül elszakadt. Ekkor ismerte fel, hogy a tómeder meredek falának alján egy horizontális üreg lehet és valószínűleg ezen keresztül ömlik a víz a tóba. A mélységmérő szerkezetet 1980-as években a forrásnyílás tisztítása során a búvárok megtalálták.

A fürdőbérlőket továbbra is foglalkoztatta a tó fakadási helye, ezért felkeresték a fiumei Magyar Királyi Tengerészet Hatóságát, hogy vizsgálat céljából küldjenek búvárokat és búvárfelszerelést.
Az 1908. január 25-én Lóczy Lajos kérésére kiküldött nehézbúvár nem tudott 22 méternél mélyebbre merülni. A kísérletet 10 hónappal később 1908. november 8-án megismételték, de ekkor 12-18 méter mélységig jutottak le. Megállapították, hogy 12 méteres mélységben a fal repedései felől erős vízáramlást érezhető. Ezzel a később bebizonyosodott téves megállapítással zárták le a vizsgálatot.

A tó még hosszú időn keresztül megőrizte forrásának titkát. 1953 tavaszán az Országos Balneológiai Kutató Intézet Hidrogeológiai Osztálya vizsgálatokat szervezett Cziráki József az ORFI balneológusának irányításával a Hévízi Gyógytó és kráterének kutatására. A víz alatti vizsgálatokba bevonták a Közúti Hídfenntartó nehézbúvárait. A merülések során több alkalommal elérték a 38 m-es mélységet, de kráter talppontján vízfeltörést nem találtak.

Nem feltárás, kutatás jellegű merülés során, 1958. december 14-én találta meg három könnyűbúvár, Wunder László vezetésével a vízfakadás helyét 38 m-es mélységben a függőleges sziklafal folytatásaként képződött aláhajlás alján, a talpponton. 1971-ben a Nyugat-Dunántúli Vízügyi Igazgatóság felkérésére és megbízása alapján az OVH Árvízvédelmi és Belvízvédelmi Központi Szervezet búvárcsoportja kapta a megbízást egy vízhozam mérő beépítésére.
A munkálatokat 1972. február 28-tól május 31-ig Kovács György búvármester és Plózer István végezték. A feltörő víz útját fa, kőtörmelék és kulturszemét akadályozta. A törmelékek eltávolítása után annak helyére újabb iszapréteg csúszott, de a vízfeltörés bal oldalán határozott keresztmetszet rajzolódott ki.
1972. március 16-án búvárok egymást segítve bepréselődtek a kitágult forrásnyílásba és meglepetéssel tapasztalták, hogy a víz egy megközelítőleg vízszintes barlangjáratból áramlik kifelé. Bevilágítva a barlangba a lámpák fénye sehonnan sem verődött vissza, elnyelte a fényt a nagy víztömeg, ez sejtetni engedte, hogy a barlang folytatódik tovább.
Az ismétlődő iszaplecsúszások miatt a szakemberek veszélyesnek minősítették a további feltárást és leállították a további kutatást.

A VITUKI megbízásából, Dr. Böcker Tivadar szakmai irányításával, az AMPHORA KSC közreműködésével 1975-ben kezdődött a forrásrendszer tervszerű, tudományos feltárása. 1975. szeptemberében jutottak be a búvárok először a forrásterembe, Plózer István, Ember Sándor, Kovács György, Szilágyi Károly.
A bakonyi bauxitbányászat igen nagymértékű vízkitermelése nyomán a vízhozam csökkenésének megállapítására komplex vízhőfok védelmi munkálatok indultak. A bauxitbánya 1991-es bezárását követően a források vízhozama növekedni kezdett, az ezredfordulóig mintegy 30%-kal javult.

Maximálisan figyelembe véve a tó kiemelten környezetvédelmi jellegét és minősítését, valamint világhírű gyógyfürdő jellegét, csak a tó élővilágát figyelő és óvó kutató búvármerülések engedélyezettek.