A Nyugati-véderdő
A tó nyugati partján az 1870-es években kezdődött el az addig fás legelőként hasznosított domboldal parkosítása, amikor Festetics György 23 hektáron angol parkot terveztetett. A terület eredeti élőhelytípusa ma már nehezen azonosítható, a jelenlegi növényzet leginkább a gyertyános tölgyesre emlékeztet.
Az állományban található 100 éves vagy annál is idősebb gyertyánfák mérete, korona- és törzsformái a korábbi legelőként történő hasznosítást igazolják. Részben őshonos, részben telepített, illetve spontán bekerült fajok képezik a mai fajkészletet.
A koronaszintben a hegyi juhar (Acer pseudoplatanus) és a nagylevelű hárs (Tilia platyphyllos) mellett szórványosan a bükk (Fagus sylvatica), a magas kőris (Fraxinus excelsior), a hegyi szil (Ulmus glabra), a kocsányos és a csertölgy (Quercus robur, Quercus cerris) is megtalálható. A második lombkorona szintben a gyertyán (Carpinus betulus), a zselnice megy (Prunus padus), a mezei szil (Ulmus minor), a korai juhar (Acer platanoides) jellemző. Jelen van a területen – helyenként nagyobb foltokat képezve – a nem őshonos akác (Robinia pseudoacacia), a bálványfa (Ailanthus altissima), a zöld juhar (Acer negundo), a vadgesztenye (Aesculus hippocastanum), a nyugati ostorfa (Celtis occidentalis), a lepényfa (Gleditsia triacanthos).
Északi- és Keleti-véderdő
A Keleti-véderdőben található, lapos kővel kirakott kút, és a talaj felszínén a betonból épített itatóvályú is bizonyítja, hogy a mélyebb fekvésű területet is egykor legelőként használták. Az Északi- és Keleti-véderdő helyén még a múlt század elején nádas, valamint a változó vízállásnak megfelelően kialakult láp- és mocsárrét volt.
A tó környezetében lévő földterületek megszerzése után a Festeticsek keszthelyi erdőgondnoksága kezdte meg az első telepítéseket. Az Északi- és Keleti-véderdőben (Prunus padus) ültettek. A Festetics kastélyt Hévízzel összekötő hercegi út mellé a hévízi berekben, valamint az utak szegélyébe a magas vízállású viszonyokhoz jól alkalmazkodott egzóta fásszárú mocsári ciprust (Taxodium distichum) telepítettek.
A természetes élőhelyeket az 1910-ben nagyobb arányban megkezdett mesterséges fásítások megszüntették. Az 1950-es évek után korai nyár állományt telepítettek, amelynek végvágására 1992-ben került sor. Az 1991-92-es felújítási időszakban az Északi-véderdőben megkezdődött az idős égerállomány letermelése. A véghasználat után kézi ültetéssel többéves mézgás éger (Alnus glutinosa) és magyar kőris (Fraxinus angustifolia subsp. pannonica) csemetét ültettek. Az ültetvényekbe később természetes úton elegyültek a hazai fűzfajok, a zselnice meggy (Padus padus) és a fekete bodza (Sambucus nigra).
A véderdő és az örökerdő jelentősége
A tavat körülölelő erdőnek jelentős szerepe van abban, hogy a vízfelületet borító párapaplan a tó felett maradjon, mivel az erdő védelmet ad a széltől. A páraréteg az egyedi látvány mellett a sajátságos mikroklímát biztosítja, csökkenti a vízfelület párolgását és a víz hőveszteségét.
A tavat ölelő területeken állandó erdőborításra van szükség, így nyújtanak a fák folyamatos védelmet. Az elmúlt évtizedekben telepített egykorú állományok helyén jelenleg vegyes korösszetételű erdő kialakítása történik.
Azokon a területeken, ahol ez a folyamat nem indult el, oda fiatal, kizárólag őshonos facsemetéket, több ezer égerfát, kőrist, valamint több száz kocsányos és kocsánytalan tölgy csemetét ültettek el. Az új nemzedékeket folyamatosan ápolni és óvni kell a kártevőktől, vadaktól és az özönnövényektől. A valódi örökerdő kialakítása több évtizedig is eltart, a hasznosságát sok-sok generáció élvezheti. A kitűzött cél, hogy 1-től 100 éves korig mindenféle korú, tehát akár 100 féle korú fa legyen a véderdőben.
A holtfa szerepe a tó körüli véderdőben
Holtfának nevezzük a lábon álló kiszáradt és a földön fekvő törzseket, a ferdén fennakadt fákat, a tuskókat, a letört és földön heverő vastag vázágakat és a vékony gallyakat. A véderdőben sétálva gyakran találkozhatunk ilyen kidőlt fákkal, gombával tarkított facsonkokkal, letört, vastag ágakkal, kiszáradt fákkal és moha lepte tuskókkal.
A holtfa és a hozzá kötődő biológiai sokféleség kulcsszerepet játszik az erdőben zajló biológiai folyamatok fenntartásában, számos élőlény segít a holt faanyagot visszaadni az erdőnek. Azokon a holtfákon, amelyeket nem vettek még „kezelésbe” a gombák, erős rágó szájszervvel rendelkező bogarak lárvái táplálkoznak, amelyek képesek megemészteni a cellulózt. Ezek a fajok a fát gyakorlatilag felaprítják, járatokat alakítanak ki, így segítenek a gombáknak és a korhadt fával táplálkozó fajoknak bejutni a faanyagba. Amikor az elhalt fa már kézzel szétmorzsolható, akkor színre lépnek a baktériumok és mikroszkopikus gombák, amelyek befejezik a munkát.
Egy egészséges erdő élővilága nagyon gazdag, mégis a legnagyobb nyüzsgés az olyan fákban és környékükön van, amelyek már holtukban szolgálják az erdőt. Jó, ha tudjuk, hogy a holtfában, cserjékben és lágyszárú növényekben gazdag, „rendezetlen” erdő az egészséges erdő!
